Belépve a sportcsarnok egyik kis irodájába az ember rögtön érzi, hogy ez nem csupán munkahely, hanem egy élet lenyomata. A falon karikatúrák, serlegek, kupák, érmek, aláírt mezek, kézzel készített ajándékok. Az egyik rajz már messziről ismerős: a lányom munkája, amelyen Merkovics Károlyt örökítette meg a Hunyadi70 flashmob kapcsán. A rajz felett és körül minden egy-egy történet, minden tárgy egy emlék.
Az apropó ezúttal azonban nem a flashmob, hanem a pálya – és a dobogó legfelső foka.
Interjú Merkovics Károllyal
Már 2024-ben terveztem veled interjút, amikor a Hunyadi70 kapcsán elkészült az a bizonyos flashmob az önkormányzat épülete előtt. A flashmobról készült videónk volt az első, amely átlépte a 100 ezres megtekintést. De abban az évben nem csak ezzel az akcióval járultál hozzá ahhoz, hogy a városunk hírnevét öregbítsd, hiszen már akkor is eredményesen szerepeltél egy bajnokságon, illetve legutóbb két számban is dobogóra állhattál, méghozzá a két legmagasabb fokára. Hogyan kezdődött ez az egész?
Három éve vettem először részt bajnokságon távolugrásban, illetve tavaly és idén is fedettpályáson indultam. Az első alkalommal egy ezüstérmet hoztam haza távolugrásban, tavaly aranyat értem el, idén pedig távolugrásban ezüst, a hatvan méteres futással pedig aranyérmes lettem. Tavaly ugyan megnyertem a távolugrást, de az nagyon igénybe veszi a derekat, ezért idén úgy gondoltam, egy másik versenyszámban is megméretem magam. Mivel rengeteget sprintelünk a deszkára, az elugráshoz, adta magát, hogy a legrövidebb távot kiválasszam. Fedett pályán ez 60 méter.
Jól értem: első alkalommal indultál 60 méteren, és meg is nyerted?
Igen. Abból a szempontból nem voltam felkészülve a versenyre, hogy nem tudtam, kikkel futok. A saját időmet sem mértem, és az itteni pályák adottságai is teljesen mások. A távolugrás után ez lett a következő cél, hogy ebben is próbára tegyem magam, lehetőleg 10 másodperc alatt. Őszintén szólva úgy voltam vele: ha 9-cel kezdődik az eredmény, akkor elértem a célomat. Végül képkockáról képkockára elemezték a befutót, mert nem tudták eldönteni, hogy a 2-es vagy a 3-as pálya nyert. Az döntött, hogy én mellbedobással értem be, a kettes pályán lévő versenyző pedig valószínűleg lépett, de ilyenkor nem a lábat, hanem a felsőtestet nézik, tehát a mellkast. Századmásodpercek döntöttek, de a lehető legőszintébben mondom: nem az érem miatt indultam. Viszont a győzelem hatalmas visszaigazolás.
És azt lehet tudni, mennyi idő alatt futottad?
Nem hivatalos az eredmény, de 8,75-öt mértek. Így nemcsak, hogy 10 alatt, de 9 alatt is sikerült teljesíteni.
A diákjaid közül többen is azt mondták rólad, hogy olyan testnevelő tanár vagy, aki mindent be is mutat, nincs kényszer az órákon, viszont nagyon motiválod őket a mozgás szeretetére. Jó ezt hallani egy tanárnak?
Nagyon nagy öröm ezt hallani, mert a leghitelesebb kritikusok a gyerekek, így a legerősebb visszaigazolás is az övéké. A vezérelvem az, hogy példát mutassak, elsősorban emberileg, mert pedagógusként a diákok nagyon gyorsan leveszik, milyen ember vagy. A hitelesség kulcskérdés. Ha elfogadnak, akkor bármit meg lehet valósítani, a csillagokat is le lehet hozni az égről. Ehhez az is fontos, hogyan kezeled őket. Én úgy tekintek a diákjaimra, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint én, csak fiatalabbak.
Szakmailag is fontosnak tartom, hogy ha én magam be tudom mutatni a gyakorlatokat, akkor meg is mutassam. Hatvan éves múltam, de nálam ez alapvetés. Legutóbb például a fiúknak a gyűrűgyakorlatot magyaráztam. Mivel még nem csinálták, felugrottam a gyűrűre bemelegítésképpen, bemutattam a gyakorlatot, majd amikor leugrottam, vastapsot kaptam. Itt nem a taps a lényeg, hanem az, hogy ők maguk látják: a tanáruk meg tudja csinálni. És ez ösztönzi azt is, aki addig bátortalan volt.
Picit utazzunk vissza az időben. Te is itt végeztél a Hunyadiban. Mi volt az indíttatásod, hogy visszagyere ide? Volt-e valaki, aki motivált?
Érdekes, de ez belülről jött. Csikérián nőttem fel, kis faluban. Már gyerekként is azt játszottam, hogy „a másik oldalon vagyok”, otthon füzetben javítósat játszottam. A mozgás pedig mindig végigkísérte az életemet, a mai napig elválaszthatatlan része.
Az általános iskola felsőbb osztályait már Bácsalmáson jártam. Unyi Márton tanár urat mindenképp megemlítem: rengeteg gyerek között én vihettem hófehérben a sportünnepélyen a lángot az 1980-as olimpia alkalmával rendezett itteni eseményen. Ez egy meghatározó pillanat volt.
A gimnáziumban Patkó tanár úr tanított. Akkor még nem versenyeztem, inkább a csapatsportok körül volt a fókusz, én pedig sok minden iránt érdeklődtem. Tizedik után volt egy időszakom, amikor az édesanyám betegsége miatt orvos szerettem volna lenni, biológiát és fizikát választottam, de a fizika nem állt közel hozzám. Amikor édesanyám hála istennek meggyógyult, rájöttem, hogy én nehezen dolgozom fel az ilyen helyzeteket, ezért letettem az orvosi pályáról, és visszakanyarodtam a pedagógiához és a sporthoz. Így lettem testnevelés–biológia szakos tanár. Szegeden végeztem, majd Budapesten a Testnevelési Egyetemen is tanultam. Két évet Csikérián dolgoztam, aztán gyakorlatilag Patkó tanár úr helyére jöttem, és azóta itt vagyok.
Én egy nagy űrt látok itt: három éve indultál távolugrásban, de korábban nem versenyeztél. Az egyetemi évek után egészen eddig semmilyen bajnokságon nem vettél részt?
Nem. Elfogadtam, hogy az én szerepem a tanítás, a segítés, a kiválasztás, a felkészítés, a versenyeztetés. Nyilván bennem is felmerült az igény, hogy én magam is próbára tegyem magam. Azt tudni kell, hogy 35 évtől már seniornak számítunk, és öt évente vannak a kategóriák. Én 58 évesen M55-ben indultam, most már M60-ban. Nem úgy van, hogy minden korosztály egymás ellen versenyez, ez így a fair play.
Nem érezted úgy, hogy kihagyott ziccer az életedben, hogy nem sportoltál versenyszerűen korábban? Ha indiszkrét, ne válaszolj.
Hogyne. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Természetes, hogy az ember elgondolkodik, mi lett volna, ha annak idején felkarol egy edző vagy egy tanár. De nem akarok senkire mutogatni, biztos megvolt annak is az oka, miért nem versenyeztettek. És az is lehet, hogy ez most egyfajta válaszreakció. Csak őszintén mondom: most ennek más üzenete van, mintha akkor versenyeztem volna.
Egyébként a mostani eredményeimet korosztályos szorzóval vissza lehet vetíteni, és a 4,24-es ugrásom fiatalon jóval 6 méter feletti ugrásnak felelne meg. Ez erős visszacsatolás.
Mit tartogat a jövő? Jövőre is indulsz? Esetleg újabb versenyszámban is?
A fokozatosság elvét vallom. Ebben a korban bármennyire is készül az ember, benne van a pakliban a sérülés. Ezért sem szoktam nagy dobra verni, hogy versenyen indulok, mert ha beharangozom, eljönnek megnézni, aztán lehet, hogy mégsem tudok rajthoz állni. Óvatosan fogalmazok.
Évente van fedett pályás, nyáron fél év múlva a nyílt bajnokság. Az ugrás nagy kedvencem, de ha a derekam nem bírja, akkor saját érdekemben vissza kell venni. A sprint most próba volt. Ha tudom csinálni mindkettőt, az nagyon jó, de fizikailag nehéz a felkészülés, és nem érdemes kockáztatni.
Rajtam nem fog múlni. Csak két tényezőt tudok elképzelni: sérülés, illetve a családom féltése. A feleségem, Gabi mindenben segít, még a kedvenc szilvás buktámat is megsütötte, de közben nagyon aggódik. Édesanyám és a lányaim is féltenek. Nem akartam ezt senkire ráerőltetni, ezért sokaknak nem is szóltam. Mégis, egy korábbi tanítványom, Csovcsics Zsolti kijött a fiával, és ez nagyon megindító volt. Ő készítette a képeket és videókat is, és biztos vagyok benne, hogy a jelenlétük is hozzáadott a sikerhez.
Egy szó, mint száz: nagyon nehezen mondanám ki, hogy abbahagyom. Amíg nincs fizikai, egészségügyi akadály, folytatni szeretném.
Más is meglepődik, amikor azt mondod, hogy 60 éves vagy?
Elég gyakran megkapom volt tanítványoktól is, hogy „nem látják rajtam a koromat”. Én a tükörben látom, hogy múlik az idő, de alapvetően nem foglalkozom ezzel.
Mi a titkod szerinted? Sport? Táplálkozás?
Faluról jöttem. Csikérián nagyon mozgékony gyerek voltam, futottunk, kúsztunk, másztunk, és a semmiből találtuk ki, hogyan játsszunk. Reggel kimentem, este jöttem be. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt megengedték. A mozgás életformám lett.
Táplálkozásban tudatos vagyok, de nem számolok kalóriát. Annyit mozgok, hogy erre sosem volt szükségem. Ha egy dolgot kellene mondanom: nem foglalkozom a korommal.
Észrevettem mögötted az aláírásos mezt: „A legjobb testnevelő tanár”. Mi ennek a története?
Amikor egy osztállyal elválunk, én nem szeretek búcsúzkodni, inkább csak elköszönök. A gyerekek mindig készülnek valamivel. Ezt is így kaptam. Ahogy ebben az irodában minden relikvia egy emlék, egy közös történet. Lehet, hogy másnak apróság, nekem hatalmas kitüntetés.
Tavaly városi díjat kaptál. Hogy érintett téged?
Nagyon nagy megtiszteltetés volt. Ami igazán jól esett, azok a visszajelzések: a kommentek, amiket a cikk alá írtak, hogy gratuláltak, és úgy gondolták, kiérdemeltem. Ifjúsági nevelésért korábban már kaptam díjat, most a sportért kaptam, és erre büszke vagyok.
A gyerekek láthatóan nagyon fontosak neked. Hogy látod a mai gyerekeket: milyen kondícióban érkeznek hozzád, hogyan viszonyulnak a mozgáshoz?
Már az első órán látni, ki szeret mozogni, ki nem, és ki az, aki szeretne, csak valaki elvette a kedvét. Aki szeret mozogni, annak a 3–5 óra is kevés. Aki nem szeret, ott az a feladat, hogy találjunk neki olyan mozgásformát, amivel „megfertőzöm”. De a legnagyobb kihívás az, hogy visszahozzuk a kedvet azoknál, akiknél elvették.
Ez sokszor egy rossz mondat egy felnőttől, de gyakoribb, hogy a társak beszólásai, bántásai. Megdöbbentő, amikor már játszani sincs kedvük, mert félnek, hogy megszólják őket. Ilyenkor nekem pedagógusként a diszkréció és az egyénre szabott kezelés a legfontosabb. Előfordul, hogy megkérem a többieket, menjenek ki, és úgy gyakorolunk, hogy senki nincs kellemetlen helyzetben.
A technikai fejlődéssel párhuzamosan sokat ülnek, kevésbé mozognak, és a táplálkozás sem mindig jó, ebből jön a túlsúly. A túlsúlyos gyerekek pedig gyakran nem a gyakorlat miatt szoronganak, hanem a tekintetek miatt. Pedig senki sem tudhatja, mi áll a háttérben: genetika, lelki okok, egészségügyi gondok. A fejlődést is értékelni kell. Sőt, azt kell igazán.
Szerinted a te empatikus hozzáállásod vagy a szakmában sok helyen még mindig jellemző, militarista hozzáállás a célravezetőbb?
A kérdésedben megfogalmaztad azt, ami ellen én az elejétől ösztönösen menekülök és küzdök. A testnevelő társadalomról valóban kialakult egy ilyen kép, és sajnos sokszor jogos. Nekem ez nagyon idegen.
A példa mellett a dicséret és a biztatás a kulcsszavak. Ha biztatod és dicséred, emelt fővel megy el az óráról akkor is, ha még nem tökéletes az eredmény. Azt tanulja meg, hogy küzdeni kell, mert mellette áll a pedagógusa. Ezt viszik tovább az élet más területeire. Hogy később hogyan kezel konfliktust, kudarcot, újra próbálkozik-e, vagy feladja. Ezek messzire vezetnek.
Az interjú során még beszélgettünk a Hunyadi70-es flashmobról, és szóba került egy hamarosan induló városmarketing projekt is, amelynek védnökeként kértük fel Károlyt. Örömmel elfogadta a felkérést, a részletekről hamarosan beszámolunk.
Rám nem jellemző, de az interjú közben némileg irigykedve gondoltam a diákjaira. Károly beszélt arról a harmadik csoportról, akik szerettek volna sportolni, csak valaki elvette a kedvüket. A mondat közben bennem is összeállt: bizony én is közéjük tartozom.
Köszönjük az interjút, és kívánunk még sok-sok versenyt, bajnokságot és eredményt, a pályán és azon túl is.
