Patocskai Ibolya több mint négy évtizedet töltött a közigazgatásban. Bácsalmás nyugdíjba vonuló jegyzőjével az utolsó hivatali napok egyikén beszélgettünk a jegyzői irodában. Szóba került gyermekkor, Óalmás, a régi tanácsháza, Bácsszőlős, a hivatal világa, a város fejlődése, a család, a hivatás terhei és az is, mit jelent számára Bácsalmás.
Bár sok éve ismerjük egymást, szoros munkakapcsolatban nem dolgoztunk együtt. Egy közös projektünk volt, amikor Bácsalmás az ELoGE díjra nevezett. Akkor szembesültem igazán azzal, mennyi munka, odafigyelés és szakmai háttér van amögött, hogy a város végül megkaphatta ezt az elismerést.
Hol kezdődik a te történeted?
Az én történetem nagyon régre nyúlik vissza. Negyvennégy évvel ezelőtt itt, a Hunyadiban voltam gimnazista, és harmadik-negyedik osztályban igazgatási ismereteket kezdtem tanulni választható tárgyként. A tantárgyat Bartáné Anci tanította, az akkori VB-titkár. Ő oltotta belém a közigazgatás iránti szeretetet és tiszteletet.
Érettségi után egy évet gyakornokként dolgoztam Bácsalmáson, 1984-ben, a régi tanácsháza épületében, a Hősök tere 2. szám alatt, ahol ma az Ugribugri játszóház működik. A hivatal minden szegmensébe beleláthattam: anyakönyvezés, kulturális ügyek, adócsoport, igazgatási feladatok.
Néhány hónap után Bácsszőlősön történt egy baleset egy kolléganővel, ezért gyakornokként időnként oda is kikerültünk, hogy besegítsünk a helyettesítőknek. Amikor letelt az egy év gyakornoki idő, én ott ragadtam Bácsszőlősön. Adósként kezdtem, az alapoktól indultam.
Kis település volt, kevés ügyintézővel, ezért sok mindenbe beleláttam: igazgatási ügyekbe, iktatásba, szociális és gyámügyekbe. Később anyakönyvi szakvizsgát tettem, ami a kedvenc területem lett. Az anyakönyvezésnek vannak nagyon szép és nagyon szomorú oldalai is, hiszen az ember életének legfontosabb fordulópontjaihoz kapcsolódik. Mindig úgy éreztem, hogy ez nagyon közel áll hozzám.
Az adó mellett persze kevés idő jutott rá. Akkoriban számtalan adónem volt: földadó, boradó, ebadó, településfejlesztési hozzájárulás, községfejlesztési adó, volt minden. Nagy területen, sok gazdasággal, több ezer adózóval dolgozni egy embernek megfeszített munkát jelentett. Így indult az utam.
Emlékszel még az első napodra, amikor beléptél a tanácsházára?
Sok minden megváltozott azóta. Az épület is átalakult, volt azóta iskola és játszóház is. Emlékszem, hogy balra volt az anyakönyvvezető szép nagy szobája, jobbra a VB-titkár. Kövári Péter volt a tanácselnök, vele nem sokat találkoztam. A hosszú folyosóról nyíltak az ügyintézők irodái.
Sajnos azok közül a kollégák közül már nagyon kevesen élnek. Azt a közeget valahogy az első perctől magaménak éreztem. Természetes volt oda menni 18-19 éves fejjel, persze akkor még más szemmel néztünk az ott dolgozókra. Felnéztünk rájuk. Nagyszerű érzés volt, hogy gyakornokként is tudtam segíteni, ha mással nem, azzal, hogy odakísértem valakit ahhoz, akit keresett.
Valószínűleg ezért is maradtam meg ebben ennyi ideig.
A gimnáziumban az akkori osztályfőnököm, akit egyébként nagyon tiszteltem és szerettem, lebeszélt erről a pályáról. Azt mondta, nem nekem való. Pedig akkor az Államigazgatási Főiskolára szerettem volna jelentkezni. (A korszak közigazgatási szakemberképzésének egyik meghatározó felsőoktatási intézménye, ahol 1978-tól indult képzés. – szerk.) Hallgattam rá, és óvónőképzőbe jelentkeztem. Nem sikerült, mert nem az én világom volt.
Ahogy az óvónői pályát, ezt a hivatást is csak elhivatottsággal lehet hosszabb ideig végezni. Nekem sokkal erősebb volt a késztetésem az emberek iránt. Ez nemcsak segítségről szól. Sokszor olyanok jönnek be, akiknek már az is sokat jelent, hogy valaki meghallgatja őket, és elmondhatják a gondjaikat.
Most már persze ebből is kevesebb van, hiszen a digitalizáció olyan felületeket adott az embereknek, ahol nyilvánosan tudnak ventilálni.
Kicsit visszautazhatunk a képzeletbeli időgépünkkel? Mesélsz a gyermekkorodról?
Persze! A nagyszüleim Óalmáson laktak, a szüleim pedig egy pici tanyán éltek arrafelé. Én is oda születtem. Csak pár évet töltöttünk ott, amíg meg nem építették a házunkat bent, a Vörösmarty soron.
A szüleim gyakran mesélték, hogy pici gyermekként az ablakban ülve észrevettem, hogy egy ittas motoros rosszul vette a kanyart, és befordult a Kígyósba. Akkoriban nagyobb volt a folyó vízhozama, a férfi pedig részeg volt. Beszélni is alig tudtam, de kiabáltam a szüleimnek, hogy „bácsi a Kígyósban!”. Így mentették ki szegényt.
Ez az egyik első olyan történet az életemből, amikor tudtam segíteni valakinek. Én már nem igazán emlékszem rá, de a szüleim gyakran felidézték. A férfi még sok évig élt.
A tanya később is meghatározó volt az életünkben. Amíg éltek a nagyszüleim, gyakran jártunk oda. Lehetett gombászni, volt barack, szőlő, a természet szeretete is innen indult nálam. Nagypapám korán meghalt, de vele gyakran szedtünk epret, szegfűgombát, horgásztunk a Kígyósban. A nagybátyáim kosárral fogták a csíkokat. Akkor még voltak benne halak. (A réticsík halfaj, régebben a mocsaras, vizes élőhelyek jellegzetes hala volt. – szerk.)
Jártunk a Sóstóhoz is, ott is gyakran fürödtünk. Szép emlékek.
A szüleim nagyon dolgos emberek voltak. Apukám traktoros volt az akkori téeszben, anyukám pedig a régi ruhagyárban dolgozott sokáig, kismamaszalagon, aztán más feladatokat is ellátott. Négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb.
Nem jelentett gondot, hogy a Vörösmarty sorról jártunk be óvodába, iskolába. Sok különóra és sportfoglalkozás töltötte ki a délutánjainkat. Szinte mindent kipróbáltunk, ami elérhető volt: kézilabda, torna, cselgáncs, magasugrás, távolugrás. Egyszerűen lételemünk volt a sport.
Mivel én voltam a legidősebb, voltak feladataim a kisebbek körül is. Ezzel együtt szép gyermekkorom volt. Nehézségekkel együtt, de szép volt.
A szüleimnek nagyon sokat köszönhetek. Igyekeztek mindent megadni, ami tőlük telt. Ha táborozni akartunk, mehettünk Káptalanfüredre, Zalaegerszegre, építőtáborba. (A Zalaegerszegi Önkéntes Ifjúsági Építőtábor a KISZ által szervezett nyári tábor volt, ahol középiskolás fiatalok közösségben végeztek fizikai munkát – a szerk.) Ezek gyermekként nagyon építették a jellemünket.
Imádtunk olvasni, különösen az öcsémmel és Zsuzsival, a legkisebb testvéremmel, aki sajnos néhány éve elment. Egy szobában voltunk, lefekvés után kezdődött a közös olvasás zseblámpával, paplan alatt. Persze csak addig, amíg észre nem vették.
Aztán megjelent a tévé, és nekünk is lett egy készülékünk anyuék hálószobájában. A két szobát egy függöny választotta el, úgyhogy a függönyön keresztül a négy gyerek árnyéka látszott, ahogy lestük a tévét lefekvés után. Ez is csak addig tartott, amíg észre nem vették.
Akkor még a digitális világ nem bolondította meg teljesen az embereket. Nehéz, de szép időszak volt.
Mielőtt beléptél a közigazgatásba, milyen benyomásod volt Bácsalmásról? Hogyan változott ez a hivatali évekkel?
Gyermekként magát a települést nem igazán ismertem tudatosan, inkább a tanácsháza épülete maradt meg. Mindennap elmentünk mellette. Még általános iskolás voltam, amikor semmit nem tudtam a közigazgatásról, azt sem, mi az a tanácsháza, de amikor elmentünk az épület előtt, mindig mondogattam, hogy én egyszer itt fogok dolgozni.
Gyakornokként gyakran eszembe jutott ez a momentum.
Imádtam a Kossuth parkot is. Minden zegzugát bejártuk, felfedeztük, bebarangoltuk. Kisgyermekként egy birodalom volt nekünk. A híd alatt mászkáltunk, nyáron a strandon töltöttük az időt, az egykori nagy színpad alatt elbújtunk, rosszalkodtunk.
Délelőtt dolgoztunk, délután pedig jött a szabadság, a végtelen szabadság. Persze a szabadságnak kellenek keretek, de imádtuk felfedezni a világot. Sokat bicikliztünk. Akkor a település és a környéke számunkra felfedezés volt.
Most hogyan látod a várost?
Évtizedekig „vidéken”, Bácsszőlősön és Csikérián dolgoztam: reggel hatos busszal mentem, este hat után jöttem, Bácsalmásra kis túlzással aludni jártam haza. Akkoriban nem éreztem igazán, hogy fejlődik a város.
Az elmúlt 15-20 évben viszont rohamos tempóban kezdett fejlődni. Mindenkinek azt tanácsolom, próbálja külső szemmel nézni Bácsalmást. Ha végigmegyünk az utcán, természetesen sok javítanivaló akad, sok problémát meg kell oldani. De bizonyíthatóan óriási fejlődésen ment keresztül ez a város.
Parkok, terek, épületek, ipari terület. Persze ez nem csak az önkormányzatok érdeme. A civil szervezeteknek is hatalmas munkájuk van ebben, ahogy az itt élő embereknek is.
Egy gyönyörű város ez, amire nem lehet azt mondani, hogy falu vagy putri. Van rendelőintézet, gyermekorvos, védőnők, alsó és felső tagozat, gimnázium, rengeteg sportolási lehetőség, üzletek, éttermek, pizzériák.
Annak idején nem volt ennyi minden. Volt tejbolt, söröző, étterem, a művelődési ház presszója. Mozi ugyan volt, de a kulturális élet, a foglalkozások száma össze sem hasonlítható a mostanival.
Most rengeteg program, szakkör, klub, színház, számtalan lehetőség van. Ezekhez szerintem nagyon gyorsan hozzászoktunk. Csak akkor vennénk észre a jelentőségüket, ha megszűnnének.
Van egy olyan érzésem, hogy 10-20 év múlva ezt az időszakot fogják sokan visszaemlegetni, mint „bezzeg” időszakot. Bezzeg akkor volt ez, volt az…
Így gondolom én is. A hibákat könnyen észrevesszük, a jót könnyű megszokni.
Betelepülőként én is külső szemmel látom a várost, és minden hibájával együtt gyönyörű, élhető településnek tartom. Megdöbbent, amikor mások lehúzzák, vagy falunak nevezik.
Ezzel teljesen egyetértek.
Általában is meg szoktam kérdezni az interjúalanyaimtól, de a Molinair kiállítás kapcsán most még inkább érdekel: számodra mit jelent Bácsalmás, ha egy mondatban kellene megfogalmaznod?
Mindent. Egy szóval is meg tudom válaszolni.
Nem tudnék máshol élni. Az öcsém Budapesten él, a keresztlányom hosszú ideje Londonban. Nyelvvizsga-felkészülésre és dolgozni ment ki, de ott ragadt. A férje is bácsalmási, és mindkettejük szíve hazahúz.
Évente kilátogatunk hozzájuk. London is gyönyörű, de nekem Bácsalmás az otthonom.
Az elmúlt több mint négy évtized alatt, amit a közigazgatásban töltöttél, ki változott többet: te vagy az emberek?
Én rengeteget változtam. Persze az emberek is nagyon megváltoztak. Úgy érzem, a technika és a digitalizáció miatt az emberek élete, mentális egészsége, szociális kapcsolatai rosszabb irányba változtak.
Tabletek, telefonok, képernyők nevelnek sok gyereket. Már alig tapasztaljuk, hogy a gyerekek a szabadban töltik az időt, mint a mi generációnk. A szülőknek sokszor a mókuskerék marad, nincs idejük és energiájuk társas kapcsolatokra, kötődésre, nevelésre.
Én a 18 éves kori önmagamhoz képest sokat komolyodtam. Elfogadóbb is lettem. A szociális érzékenységemet már talán nem tudom minden irányba kiterjeszteni, de nagyon kiborít, ha egy gyermeket sírni látok, vagy ha egy szülő nem úgy viszonyul a gyermekéhez, ahogy az a feladata lenne.
Fásult azért nem vagyok.
Kívülről életvidám, pozitív szemléletű embernek tűnsz. Hogyan sikerült ezt megőrizni ebben a hivatásban?
A közigazgatás sokat kivesz az emberből. 1984 óta rengeteg dolgot megéltem országos és települési szinten is. Testületek jöttek és mentek, akikhez alkalmazkodni kellett, mert a feladatom őket is szolgálni. Ez rengeteg változást, nehézséget és még több feladatot jelentett.
Ez viszonylag nagy hivatal, közel negyvenen vagyunk. Ezt csak úgy lehet csinálni, hogy az ember nem viszi haza a munkát, a feladatokat, a gondokat. Kell egy teljes törlés, amikor belépek az otthonomba.
Nekem ebben sokat segít a családom, a háztartás, az állataim, a kutyáim, a macskáim az udvar és a kert.
Milyen érzések keringenek benned azzal kapcsolatban, hogy ezek az utolsó napjaid ebben az irodában?
Vegyes érzések. Évek óta készülök erre, mert tudom, hogy a stafétát előbb-utóbb egy fiatalabbnak át kell adni. Mindig volt még egy feladat, amit meg kellett és meg akartam csinálni, de éreztem, hogy elértem egy olyan határhoz, ahol már több időt szeretnék a családommal és a barátaimmal tölteni.
Úgy számoltam, hogy stílusosan 1984. szeptember 1-jén kezdtem, és most augusztus 31-ével fejeződik be a munkám. Fizikailag az utolsó napokat töltöm itt, de a felmentési idő augusztusig tart.
Zoltánt felkészítetted? Jó kezekben hagysz minket? (Párczen Zoltán, Bácsalmás új jegyzője szeptember 1-jével kezdi meg munkáját -szerk.)
Folyamatosan igyekszem átadni neki a tudásomat. Abszolút jó kézben marad a hivatal, ez biztos.
Pár év múlva, amikor úgy fognak emlegetni, hogy „Ibolya, a régi jegyzőnk…”, mit szeretnél, hogyan folytatódjon ez a mondat?
Hozzá be lehetett mindig menni, mert nyitva volt az ajtaja!
A cikkben saját fényképeinket és mesterséges intelligenciával generált képeket is felhasználtunk.
