Gábor kedélyesen leül, megigazítja a haját, aztán, még mielőtt igazán elkezdődne a beszélgetés, elmosolyodik.
A frizura jól áll… jó hosszú.
Mindketten nevetünk. Ősz haja körben koronázza a fejét, középütt már az évek megkoptatták. Közben hangosan lefő a két kávé. Az asztalon ott a csésze, a kamera elindul, kezdődhet a beszélgetés.
2025 februárjának végén járunk. Akkor még nem sejtem, hogy Gábor sokat látott tengerészélete több mint egy évig pihen majd adathordozókon, miközben arra várok, hogy a mesterséges intelligencia elérje azt a szintet, amellyel a fényképeiből valóban méltó mozgóképet lehet készíteni. Újra és újra próbálom életre kelteni a múltját, de az eredménnyel sokáig nem vagyok elégedett.
Mert Malesevics Gábor története nem egyszerűen egy életút. Inkább egy olyan világ emlékezete, amely ma már szinte felfoghatatlanul távolinak tűnik. Magyar tengerészek, magyar hajók, távoli kikötők, hónapokig tartó utak, gépházak, ahol soha nem áll le igazán az élet. És közben egy bácsalmási ember, aki 10 éves korától tudta, hogy tengerész akar lenni.
Gábor 41 évet töltött különböző hajókon. 2000-ig magyar hajókon szolgált, később külföldi társaságoknál dolgozott. Amikor betöltötte a 60. életévét, az utolsó cég, amely foglalkoztatta, már inkább olcsóbb munkaerőt keresett. Fiatal etiópokat vettek fel fél pénzért.
Utánuk nem kellett extra biztosítást kötni.
mondja Gábor, minden keserűség nélkül.
Neki kellett betanítania a géptisztjelölteket, aztán elváltak az útjaik. Hazajött Bácsalmásra. Nem neheztel. Elfogadta.
Malesevics Gábor egykori hosszújáratú tengerész géptiszt. Eljutott a Távol-Keletre, Japánba, Thaiföldre, Tajvanra, Afrikába, olyan helyekre, amelyekről a legtöbben még ma is legfeljebb álmodozunk. Közben végig tősgyökeres bácsalmási maradt. Bunyevác származású, 5 éves koráig csak bunyevácul beszélt, magyarul nem.
A vízhez való kötődése szinte magától értetődő volt. Édesanyja mostohaapja a bácsalmási strandfürdő főnöke volt. Gábor nyáron, az első napon már a vízben volt, és iskola kezdéséig szinte ki sem jött belőle. Kis túlzással a strand volt a második otthona. Imádott úszni.
Tízéves korában elhatározta, hogy tengerész lesz.
Korábban még a papi pálya is felmerült benne, de a plébánossal való nézeteltérése után úgy döntött, inkább más irányba indul. A tenger felé.
1968-ban alakult meg Budapesten a Lékai János hajózási szakközépiskola. Gábor 1972-ben, tízszeres túljelentkezés mellett került be az ország egyetlen ilyen iskolájába. Első évesen a Buda motoros iskolahajóval indult aldunai útra. A hajó egykor áruszállító folyami hajó volt, később lett az iskola hajója. Az út egészen a Fekete-tengerig, a Duna-deltáig vezetett. Tovább nem mehettek.
Ez volt az első igazi találkozása a szakmával. Másfél hónap vízen, fegyelemben, gépek között. Harmadévesen már a Balatonon szolgált, akkor már gépészként, mert a gépészet irányába indult. Somolyogva mesél ezekről a fiatalkori évekről. Balaton, NDK-s lányok, kikötők, szabadság.
Ahány kikötő, annyi feleség.
mondja nevetve.
1976-ban, az érettségi után Jugoszláviába, Rijekába került. Ott látta meg először a tengert. Egy dalmát férfi akkor azt mondta neki:
Gábor, ne feledd, ha bármely folyóba vagy tengerbe teszed a kezed, az egész világgal kapcsolatba kerülsz.
Ez a mondat járt a fejében akkor is, amikor hosszú évek várakozása után végre ott állt a tenger partján.
„Csodálatos érzés volt” – mondja.
Tízéves kora óta várt arra a pillanatra.
A MAHART
A MAHART, vagyis a Magyar Hajózási Részvénytársaság ekkor élte a magyar tengeri hajózás egyik nagy korszakát. A társaság 1955. január 1-jén alakult meg, miután megszűnt a szovjet-magyar közös hajózási vállalat, a MESZHART. A MAHART azonban régebbi hagyomány örököse volt, gyökerei egészen az 1895-ben alapított Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-ig nyúltak vissza.
Magyarországnak Trianon után nem maradt tengeri kijárata, Fiumét elveszítette, de a magyar hajózás nem szűnt meg. Megszülettek a híres Duna-tengerjáró hajók, amelyek Budapestről indulva egészen a Földközi-tengerig közlekedhettek. A MAHART 1964-ben kapta meg hivatalosan a tengeri hajózás feladatát. Ekkor kerültek hozzá a DTRT, vagyis a Duna-Tengerhajózási Rt. hajói, majd sorra érkeztek az új tengeri és folyamtengeri hajók.
Hazám, Tokaj, Badacsony, Csepel, Székesfehérvár, Újpest. Később már nagyobb, valódi mélytengeri hajók is megjelentek, például a Tata, a Herend, a Debrecen, a Hévíz, a Somogy, valamint a Budapest, a Hungária és a Vörösmarty. Ezek már a világ számos kikötőjébe eljutottak Afrikától a Közel-Keletig és az Indiai-óceánig.
A magyar tengerhajózás fénykora nagyjából az 1970-es évek végétől az 1980-as évek elejéig tartott. Akkor több mint húsz magyar tengerjáró hajó járta a világot.
Gábor éppen ebbe a világba érkezett meg. Akkoriban 4-5 új tengerjáró hajót is vásároltak, amelyeket frissen végzett fiatalokkal töltöttek fel. Így Gábor is azonnal hajóra került 39 társával együtt. Egy hajón akkoriban 40-42 fős legénység szolgált.
A katonai szolgálat alól újra és újra mentességet kért neki a társaság, mert a hajókon szükség volt rá. Gábor már kezdte azt hinni, hogy végleg megússza a sorkatonaságot, de 23. születésnapja előtt három hónappal mégis be kellett vonulnia. Felderítő búvárkiképzést kapott, aminek később jó hasznát vette, amikor korallpadokon búvárkodott.
Ezt a 18 hónapos megszakítást leszámítva onnantól szinte az egész életét a hajózásnak szentelte. Technikusi minősítést szerzett, géptiszti tanfolyamokat végzett. Gépészként kezdett, aztán lépésről lépésre haladt felfelé a ranglétrán.
Azt tartották akkoriban, hogy tengerésznek nem való a házas élet. Gábor ennek ellenére megnősült. Családra és gyerekekre vágyott. Az ember azt hinné, hogy a házasság összeegyeztethetetlen a több hónapos, akár fél éves hajóutakkal, de akkoriban volt lehetőség arra, hogy a feleség is velük tartson.
Így nem sokkal a házasságkötés után feleségével együtt járhatta be Észak-Európát, a Földközi-tengert, átkeltek a Szuezi-csatornán, a Vörös-tengeren, átszelték az Indiai-óceánt, végül Szingapúrban kötöttek ki. Az út során sok helyen megálltak. Nem turistaként járták a világot, mégis kultúrákkal, emberekkel, városokkal találkoztak. Fiatal házasként, a nyolcvanas évek közepén ez egészen kivételes élmény volt.
Szerencsések voltak, mert akkoriban a házastársak utaztatása nem volt magától értetődő. A disszidálás megelőzése miatt gyakran csak az egyik házastárs kapott nyugati útlevelet, a másik félnek itthon kellett maradnia biztosítékként. Gyerekeket is ritkán engedtek egyszerre utazni, bizonyos munkakörökben pedig különösen szigorú volt az ellenőrzés.
Gábornak két lánya született. Első gyermeke, Andrea annyira szeretett volna a szüleivel tartani, hogy végül a korlátozások ellenére sikerült elérniük, hogy velük mehessen. Pszichológus igazolta, hogy a gyermeknek apahiánya van.
A papíron az nem állt, hogy iskolakerülési vágya is volt
mondja Gábor mosolyogva.
Akkor már a Vörösmartyn szolgált. A MAHART talán legismertebb, legnagyobb és sokak szerint leglegendásabb hajóján. A Vörösmartyt sokan egyszerűen a magyar tengeri flotta zászlóshajójaként emlegették.
A VÖRÖSMARTY
A MAHART Vörösmarty 1979-ben épült a Szovjetunióban. A magyar tengeri hajózás egyik legismertebb hajója lett, amely a világ számos kikötőjébe eljutott. A magyar tengerészek körében különösen nagy presztízst jelentett rajta szolgálni. A rendszerváltás után a magyar tengeri hajózás hanyatlani kezdett, a Vörösmartyt végül eladták, majd külföldön lebontották. Sokak szerint a hajó sorsa a magyar tengeri kereskedelmi hajózás végét is jelképezte.
2001-ben bontották szét Chittagongban.
Gábor hosszan sorolja a magyar hajózás dicsőséges évtizedeinek adatait. Elmondja, hogy európai szinten is jelentős volt Magyarország hajós élete, annak ellenére, hogy az országnak nem volt tengeri kikötője. Mesél a hajógyártásról is, amely a hetvenes és nyolcvanas években még jelentős iparág volt Magyarországon. Főként a Ganz-Danubius Hajó- és Darugyárban épültek folyami és tengeri hajók. A rendszerváltás után ez az iparág gyorsan hanyatlani kezdett, a nagy magyar hajógyárak többsége megszűnt.
Gábor mindent tud erről a világról. Pontosan. Le sem tagadhatná, hogy ebbe nőtt bele, ebben élt, ebben lett igazán otthon. Ijesztően sok adatot őriz a fejében. Hajók méretei, merülések, súlyok, útvonalak, hajótípusok. Egyetlen pillanatig sem kételkedem abban, amit mond, de utánaolvasok az adatoknak. Egyetlenegyben sem téved.
Hihetetlen lexikális tudással mesél.
Aztán visszakanyarodunk a Vörösmartyhoz. Hossz, súly, merülés, szélesség, főgép, lóerő, minden a fejében van. A főgép körülbelül 400 tonnás monstrum volt. Gábor olyan részleteket sorol, amelyeket hallgatva az ember szinte látja maga előtt a gépházat. Az olajszűrő gépjármű méretű volt. Egyetlen hengerfej körülbelül egy méteres átmérőjű, brutális vasdarab, nagyjából 2,5 tonnás súllyal. A leszorító anya körülbelül 3 kilogrammot nyomott, és 115-ös kulcsnyílású volt.
A cikk írása közben is ámulok az adatok pontosságán. Közben azon gondolkodom, hogy a saját monitorom átmérőjére sem emlékszem, pedig csak néhány éve vettem, és minden nap azt bámulom.
Az egyik legizgalmasabb adat azonban a fogyasztás. Maximális fordulatszám mellett, 120 fordulat/perc körül a főgép akár 36 tonna dízelolajat is felfalt naponta. A veszteségekkel együtt ez elérhette a 40 tonnát is.
Elképesztő mennyiség.
Igyekszem visszaterelni a beszélgetést a kevésbé számszerűsíthető részre.
Alföldi gyerekként milyen érzés volt távol lenni? Bejárni a világot?
Gábor elmondja, hogy kezdetben a minimum szerződés 6 hónapra szólt, de inkább 12, sőt 18 hónapos utak voltak. Minden nap legalább 8 óra munka. Nem volt karácsony, nem volt szilveszter, nem volt húsvét. A hajó ment. És akkor is ment, ha éppen állt. Mert folyt a rakodás, a karbantartás, a tankolás. Mindenhez kellett áram. A gépek nem állhattak le, a gépész nem pihenhetett igazán.
Nehéz volt. Nagyon nehéz.
monfja.
Persze a kereset jobb volt az itthoninál. A fizetés egy részét forintban kapták, ami nagyjából átlagbérnek számított, de mellette valutát is kaptak napidíjként. Abból vásárolhattak, és sokszor kereskedtek is.
Úgy mentem ki egy másfél éves útra, hogy nem a hátralévő napokat számoltam, hanem azzal biztattam magam, hogy már megint eggyel kevesebb.
Nagyon jó érzés volt, amikor a felesége és később a lánya is vele tarthatott. De ez csak időnként volt megoldható.
„Alföldi gyereknek nagyon szépek a hegyek, de mégiscsak ez a vidék az otthon” – mondja, és közben kezével vízszintesen végigszántja a teret, mintha a síkságot mutatná.
Persze rengeteg élményt kapott. Fiatalon kopaszra nyiratkoztak, közben edzettek, erősödtek. Az Egyenlítőnél pedig keresztelőt tartottak. Ez azoknak a „pogányoknak” szólt, akik életükben először keresztezték az Egyenlítő vonalát. Egyfajta beavatási szertartás volt. Ma már sokan felhorkannának rajta, de ők fiatalon nem így élték meg.
Rohadt tojással és mindenféle büdös dolgokkal kenték be a „pogányokat”, akiknek áldozatot kellett bemutatniuk, vagy inkább váltságdíjat kellett fizetniük. Sört, vagy whisky-t adtak a felszentelő papoknak. Neptun, sellők és különböző szereplőkként jelentek meg a ceremónián. Kalodába zárták a felavatásra várókat, bekenték őket midnenfélével, majd nagynyomású vízzel fürdették meg.
A szórakozás egyik formája volt. Teljesen ártalmatlan, de emlékezetes.
Kezdő gépészként a ranglétra alján rámaradtak a legmocskosabb munkák. Így mindig ő volt a legkoszosabb is. Ez volt a kezdő gépészek sorsa.
Gábor egy „norvég” hajón kezdett. A magyar tengerészek a norvég kifejezést általában olyan erős, jó hullámtűrő képességű teherszállító hajókra használták, amelyek skandináv típusú kialakításúak voltak. Később „hazajáróra” került. Ez a magyar tengerészek szlengjében olyan hajót jelentett, amely rendszeresen visszatért magyar vagy közeli jugoszláv kikötőkbe, így a legénység gyakrabban juthatott haza. Ez a hajó minden luxust nélkülözött.
A Vörös-tengeren, Szudán magasságában egyszer arra vártak, hogy elkészüljön az áru. Gyapotot szállítottak bálákban. Azt mondták nekik, kicsit várni kell.
Ötven napot álltak horgonyon.
A hőség elviselhetetlen volt. A gépésznek különösen nehéz dolga volt, mert kint is forróság volt, bent pedig a gépek fűtötték a levegőt. Ponyvába szivattyúztak tengervizet, hogy hűtsék magukat. Az alvás szinte lehetetlen volt.
Később a Budapest és a Hungária hajókra került. Ezek nagyobbak és kényelmesebbek voltak. Szolgált „kislengyeleken” is. Ezt az elnevezést a magyar tengerészek általában a kisebb méretű, lengyel gyártású tengeri vagy folyamtengeri hajókra használták. Ezek már az első automata hajók közé tartoztak a magyar hajózásban.
Aztán jöttek a nagyobb hajók. Az orosz gyártmányú Adyn és Petőfin is szolgált. A Petőfin volt először géptiszt. Majd a Vörösmartyra került, ahol végül 106 hónapot töltött.
„Az életemből majdnem tíz évet ott töltöttem” – mondja.
Mintha börtön lett volna, teszi hozzá, mégis nagyon szerette. Mert remek hajó volt.
„A gépek mindig zúgnak odalent. Ehhez annyira hozzászokik az ember, hogy az egyik kolléga azt mesélte, otthon csak úgy tudott elaludni, ha a felesége bekapcsolta a mosógépet.”
Gábor szerelmes volt ebbe az életbe. A felesége mindig mondta neki, hogy indulás előtt egy hónappal Gábor már a tengeren járt. Látszott rajta, hogy gondolatban már nem itthon van. Persze utólag az emlékek megszépülnek.
Visszatekintve csodálatosnak látja az egészet. Adria, Földközi-tenger, Fekete-tenger, Vörös-tenger, Áden, onnan már csak egy köpés az Indiai-óceán. A Budapest hajón jutott el az Atlanti-óceánra. Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Benin, Togo, Nigéria, Angola, Luanda, aztán vissza.
A Vörösmartyn az Északi-tengerre ment, majd Amszterdamból Távol-Keletre. Bangkok volt általában a végállomás. De jártak Japánban is.
A magyar hengerelt vasat 8-12 tonnás hengerekben legyártották Dunaújvárosban, levitték a Duna-delta torkolatáig, ott a Vörösmarty fedélzetére daruztuk, elvittük Távol-Keletre, aztán Suzuki formájában visszakaptuk.
Autógyártáshoz szállították az anyagot Japánba. Kavaszaki, Oszaka, távoli kikötők. Ha valahol megálltak, mindig igyekeztek úgy intézni, hogy ki tudjanak mozdulni. Ha kellett, vonatra szálltak, hogy lejussanak például Firenzébe.
Bangkokból rizst hoztak. A kikötőben sokszor egy-két hetet is eltöltöttek. Akkor még nem sokat lehetett látni abból a világból, legalábbis Magyarországról nézve. Ma már minden más, de akkor egy egészen különleges, kevesek által ismert világba nyertek betekintést.
Bangkoknak látták a sötétebb arcát is. A prostitúció akkor is virágzott. Voltak lányok, akik aprópénzért felmentek a hajókra. Gábor elmesél egy történetet: egyszer a kapitány nem engedte fel a lányokat a hajóra, mire a legénység megtagadta a rakodást. Három nap múlva már Budapestről szóltak le, hogy miért késlekednek. A lányok még aznap fent voltak a fedélzeten.
Gábor nem ítélkezve mesél erről. Inkább azt próbálja megértetni, hogy abban a világban a prostitúció sokszor egy család megélhetését jelentette. Nem ugyanúgy tekintettek rá, mint Európában. A szegénysorból kikerült lányoknak gyakran ez volt az egyetlen lehetőségük.
„A nejem is ott volt, ő is látta ezt a világot. Nagy volt a szegénység, de azt láttam, hogy akármekkora volt a nélkülözés, az emberek mindig mosolyogtak. Feltalálták magukat.”
Persze ma már ott is más világ van
Gábor sok szépet látott. Korallpadokon búvárkodott. Tajvanon látta a Taroko-szurdokot. Delfinek kísérték a hajókat. A hajó bulbája, vagyis az orr alatti kidudorodó rész, amikor kint volt a vízből, valósággal vonzotta őket. V alakban úsztak a hajó előtt.
Rengeteg bálnát is látott. Philadelphia magasságában például tilos volt 10 mérföldnél gyorsabban haladni, mert megzavarta volna az ott élő bálnapopulációt.
Törökországban készült egy kép, amelyen egy polip látható. Halra akartak vadászni, amikor meglátták. Le akarták lőni, de elvétették. A polip viszont elkapta a szigonyvesszőt, így hozták ki a partra. Egy helyi ember elmagyarázta, hogyan lehet elkészíteni. Ebéd lett belőle.
Amikor megálltak, gyakran pecáztak. A Vörös-tengeren a pupán, vagyis a hajó hátsó fedélzetén ültek ki horgászni. Gábor nem tartja magát nagy pecásnak, de szerette nézni a társait. Fogtak pörölycápát is. Sokszor az lett az ebéd, amit kifogtak. Angolában egyszer egy 180 kilogrammos ráját akasztottak. Abból is ebéd lett.
A betegségek ellen rengeteg oltást kapott. A számát sem tudja. Volt, hogy Bissau-Guineában kellett megújítani az oltását. A rendelőben egy rohadó lábú férfi feküdt. Gábor azt hitte, beteg, aki a végét járja. Aztán kiderült, hogy ő az orvos.
Elővett egy olyan injekciós tűt, amelyet ránézésre már húsz éve használhattak. Két perccel később Gábor megkapta az ismétlő oltást a mellkasába.
„Ha ezt túléljük, akkor már mindent túlélünk” – mondja.
Máskor Marokkóban egy fémforgácsot kellett kivenni a szeméből. Az orvos nem steril tűt használt, Gábor fertőzést kapott, és időlegesen mindkét szemére elvesztette a látását. Akkor azt hitte, meg fog vakulni.
A világ sok részét látta. Mégis, amikor arról kérdezem, mi maradt meg benne legszebbként, nem egzotikus tájakat sorol elsőként.
„A legszebb a szívemnek elsősorban Magyarország. Aztán talán Olaszország. Európa a legszebb nekem.”
Ebben a mondatban benne van az egész történet. Az ember elmehet a világ végére. Láthat bálnákat, korallzátonyokat, távoli kikötőket, japán városokat, afrikai partokat, bangkoki éjszakákat. Átkelhet tengereken, óceánokon, csatornákon. Dolgozhat 40 tonna üzemanyagot felfaló gépek mellett. Alhat úgy, hogy a teste már a gépek zúgására áll rá. Mégis hazahúzza valami.
A síkság. Az otthon.
A beszélgetés végén Gábor egy képet idéz fel. Nem nagy történetet. Nem különleges kikötőt. Nem veszélyes kalandot. Csak egy pillanatot.
Ül a pupán, a hajó végén, éjszaka. Egy sör van a kezében. A víz tükörsima, végtelen, csendes és nyugodt. Az égen elképesztően sok csillag ragyog. A horizonton a tenger és az ég összeér. A hajó csendben siklik előre. Egy hosszú nap végén az ember ott ül egyedül, kicsit magányosan, a két világ találkozásánál.
Alatta a tenger. Fölötte az ég. Körülötte a végtelen.
És ott van ő, egy bácsalmási fiú, aki egyszer tízévesen eldöntötte, hogy tengerész lesz.
A Bácsalmás Történetei a Bácsalmási Hírek különleges rovata, amely helyi emberekhez, emlékekhez és bácsalmási pillanatokhoz kapcsolódó történeteket mesél el. Nem úgy, mint egy történelemkönyv, hanem jeleneteken, hangulatokon és emberi történeteken keresztül.
A cikkben szereplő képeket Gábortól kaptuk és a pontos részletek megtartása mellett javítottuk fel a mesterséges intelligencia segítségével.
