A helyiek áhítattal itták, a katymáriak zarándokútra keltek, aztán utolérte őket a valóság
Az emberek mindig is csodára vágytak. Nem feltétlenül nagy csodára, mint az égből alászálló, trombitaszóval kísért angyal, vagy a mosás után is párban maradó zoknik. Elég egy kis gödör a csatorna-áteresznél, amelyből a nagy szárazságban, amikor körös-körül minden kiszáradt és megpörkölődött, váratlanul, megmagyarázhatatlanul, szinte szemérmetlenül buzog fel a víz.
Ez történt Bácsalmáson, 1930 júniusának egyik vasárnapján, a Szent János és a Gróf Széchenyi utcák sarkán. Egy feketeruhás, imakönyves nénike állt meg először. Állt és nézett. Aztán mellé állt egy másik. Aztán egy harmadik. Az emberi faj egyik legősibb és legmegbízhatóbb reflexe ez: ha valaki néz valamit az utcán, oda kell menni és azt nézni. Ez alól a metafizika sem kivétel.
Hamarosan ötvenen álltak a gödör fölött, egymás hegyén-hátán ágaskodva, és nézték a vizet, amely forgott, csillogott, és ami a legfontosabb, volt. Holott nem kellett volna lennie. A száraz árokfenéken semmi. Ott pedig víz. Ez már önmagában elegendő alapja egy vallásnak.
Valaki edényt hozott. Kóstolták.
— Kénes — mondta az egyik.
— Gyógyforrás — vágta rá a másik, azzal a határozott szakértelemmel, amellyel az ember általában olyan dolgokhoz szól hozzá, amelyekhez a legkevésbé ért.
— Meleg! — tódította egy harmadik.
— Langyos — állapította meg valaki kiváló érzékkel azt, amit mindenki más is ugyanúgy megállapított.
A csatorna száját földdel tömték el, mert az ember, ha csodával találkozik, azonnal szabályozni akarja. A forrás tovább buggyant. Ez újabb bizonyíték volt a természetfeletti eredetre. Egész nap zarándokoltak hozzá. Este a hír Katymárig ért.
Másnap délután két idős asszony érkezett Katymárról. Gyalog. Rossz lábbal. Abban a szilárd hitben, amelyet sem távolság, sem fájdalom, sem a józan ész nem képes megingatni, hogy a bácsalmási kénes gyógyvíz majd helyreállítja azt, ami évtizedek alatt félrement. Hoztak edényt is.
A forrás azonban, és itt kénytelenek vagyunk közölni azt, amit a tudomány megállapított, nem volt forrás. Réfl István úr, Bácsalmás vállalkozó szellemű polgára nemrégiben jéggyárat nyitott a közelben. A jéggyártás melléktermékeként ammóniás víz keletkezik. Ez az ammóniás víz megtalálta a maga útját a betoncső mellett, felbugyborékolt a gödörben, és kénes ízével, langyos hőmérsékletével, megmagyarázhatatlan jelenlétével egy teljes napra gyógyforrássá nemesedett.
A katymári zarándokok reakciójáról a korabeli tudósítás nem szól. Ez érthető. Vannak dolgok, amelyeket az újságírás tapintatból elhallgat. A jéggyár dolgozói az ablakokból pedig könnyen lehet, hogy jót röhögtek az egészen.
Ez a kis história 1930. július 2-án jelent meg A Mai Nap hasábjain, ugyanazon az oldalon, ahol egy New York-i bandita legyőzéséről és a Rajna-vidék felszabadulásáról számoltak be. Bácsalmás csodaforrása valahogy mégis megállja a helyét köztük. Sőt.
Kiemelt képünk illusztráció.
Forrás: A Mai Nap, 1930. július 2. — az eredeti tudósítás nyomán, 96 évvel később, Karinthy Frigyes szellemében
