Régóta készültünk erre a beszélgetésre. Két éve terveztük már, hogy leülünk Medicsné Bundula Marcellával, de valahogy mindig közbejött valami: egy koncert, egy vizsgaidőszak, egy újabb sikeres növendék, vagy egyszerűen az élet. Most azonban a Magyar Ezüst Érdemkereszt méltó és különleges apropót adott ahhoz, hogy végre megvalósuljon az interjú.
És megérte várni. Egy mély, őszinte, helyenként megrendítő beszélgetés rajzolódott ki előttünk – egy életút, amely nemcsak a zenéről, hanem sorsról, hitről, kitartásról és az emberi kapcsolatok erejéről szól.
Marcella a Bácsalmási Hírek egyik legtöbbet szereplő személye – és nem véletlenül. Növendékei révén évtizedek óta hozza az elismeréseket a városnak, generációkat indított el a zene útján, és még többeket segített hozzá önmaguk megtalálásához.
Picit meglepődött mindenki, amikor értesültünk a díjról, de nem azért, mert nem járt volna már régóta, hanem azért, mert annyira csendben történt minden.
Én is meglepődtem. Tényleg. Talán ugyanannyira, mint mindenki más. Nem volt semmiféle előzménye számomra, legalábbis olyan értelemben, hogy az ember ilyesmire nem készül tudatosan. Az ember dolgozik, teszi a dolgát, megy előre a hétköznapokban, tanít, készül, próbál helytállni, és közben nem arra gondol, hogy ebből egyszer majd ilyen szintű elismerés lesz. Ezért is ért ennyire váratlanul.
Hogyan értesült róla, hogy felterjesztették a díjra?
Kaptam egy levelet a felterjesztésről. Ha jól emlékszem, a kitüntetési osztályról érkezett az értesítés, hogy felterjesztésre kerültem. Ebben az is szerepelt, hogy nyilatkoznom kell arról, elfogadom-e a jelölést. Ez már önmagában is nagyon különös és ünnepélyes pillanat volt. Az ember kezében ott van egy hivatalos levél, és hirtelen szinte valószerűtlenné válik minden.
Mit szólt hozzá abban a pillanatban?
Nagyon meglepődtem. Valóban nagyon. Örültem természetesen, de annyira váratlanul ért, hogy egy darabig csak ültem vele. Mivel egyedül voltam, nem volt ott senki, akivel rögtön megoszthattam volna, így csak magamban mondtam:
A kutyafáját, de jó!
Az iskola terjesztette fel?
Igen, tudomásom szerint a Bajai Liszt Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola részéről történt a felterjesztés, és valószínűleg Pethő Attila igazgató úr kezdeményezte. A háttér részleteit pontosan nem ismerem, de úgy gondolom, ő állhatott mögötte.
Aztán a végső döntésről hogyan értesült?
Miután nyilatkoztam, hogy elfogadom a jelölést, a következő körben már arról értesítettek, hogy megkapom a kitüntetést. Felkerestek, és jelezték, hogy figyeljem a postát, mert hamarosan érkezik a hivatalos meghívó.
Milyen érzés volt megtudni, hogy meg is kapja?
Felemelő. Ez jut eszembe elsőként, és talán ez a legpontosabb szó is rá. Nehéz egyébként ezt igazán jól megfogalmazni, mert nagyon összetett érzés. Nyilván nem ezért dolgozik az ember, nem ez lebeg a szeme előtt, amikor bemegy órát tartani, amikor gyakorol a gyerekkel, amikor készíti a növendékeit, vagy amikor vigasztal, bátorít, nevel. Nem ez a motiváció. De amikor az ember pályájának egy későbbi szakaszában ilyen szintű elismerést kap, az rendkívül megható. Mert azért valljuk be, több van már mögöttem, mint előttem. Bármennyire is optimista vagyok, ezt az ember ilyenkor pontosan érzi. És talán ezért is olyan különleges, amikor úgy érzi, hogy amit egész életében csinált, annak súlya és visszhangja van. Azt kell mondjam: csodálatos érzés volt.
Ki volt az első, akivel közölte a hírt?
A fiammal. Ő volt az első. Utána a testvéremet kerestem. Az ilyen híreket az ember azokkal szeretné megosztani először, akik a legközelebb állnak hozzá, akik tudják, milyen hosszú út, mennyi munka, mennyi öröm, mennyi nehézség van egy ilyen pillanat mögött.
Tehetséggondozásért és Bácsalmás zenei életében betöltött szerepéért kapta a kitüntetést. Van-e egy vezérmotívum, egy belső gondolat, ami végigkísérte a hosszú pályáját?
Azt hiszem, hosszú évek alatt arra jöttem rá, hogy talán nem azért vagyok itt, és nem azért működöm, hogy a saját céljaimat valósítsam meg, hanem inkább azért, hogy másokat segítsek hozzá a saját céljaik eléréséhez. Ahogy a közösségi oldalon írtam: segíteni mások álmait megvalósítani. Ez talán a legmélyebb felismerésem. De ehhez nem egyik napról a másikra jutottam el. Ez egy nagyon hosszú belső út volt.
Ha az elejére visszagondolok, muzikális családból származom. Anyai ágon nagyon erős volt ez a vonal. A dédnagymamám, a nagymamám és az édesanyám is gyönyörűen énekelt. Olyan természetességgel volt jelen az ének a mindennapokban, mint másutt a beszéd. Gyönyörű énekszó járta be a házat. Ez volt az első közeg, amiben felnőttem. Főleg az édesanyám, terelgettek a zene felé.
Eljutottam a konzervatóriumig, de őszintén mondhatom: kezdetben nem igazán vonzódtam a zenei pályához. Imádtam zongorázni, ez igaz, és mindenki nagyon tehetségesnek tartott, de én ezt valahogy sosem úgy éltem meg, mint valami rendkívüli dolgot. Nem értettem, miért csodálnak ezért. A versenyeken a többi gyereket sokkal tehetségesebbnek láttam, mint magamat. Engem a biológiától kezdve nagyon sok minden érdekelt, éppen csak a zene nem úgy, mint később. Inkább anyukám és a tanáraim hittek ebben az útban.
Aztán amikor felvettek a konzervatóriumba, egy csodálatos tanárnőhöz, Halmágyi Katalinhoz kerültem. Katalinnal a mai napig kapcsolatban vagyunk, éppen ma délelőtt is írt egy szép levelet. Ő olyan személyiség volt, hogy mellette egyszerűen beleszerettem a zenébe. Az óráin úgy megszerettette velem, hogy attól kezdve nem egyszerűen szerettem a zenét, hanem megszállottja lettem. Onnantól fogva számomra tényleg nem létezett más, csak a zene.
És ebben a pillanatban jött a sorsfordító törés.
Körülbelül három hónapig tartott az a boldog, felhőtlen időszak a konzervatóriumban. A félévkor engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsősként játszhattam volna egy hangversenyen, ami akkoriban nagyon nagy dolog volt. Erre készültem. Közben a tanárnőm elutazott a férjével a varsói Chopin-versenyre zsűrizni, és azt mondta, addig is gyakoroljak tovább.
Ez alatt a két-három hét alatt történt meg az, ami az egész életemet más irányba fordította. Egyik napról a másikra valami történt a kezeimmel, és teljesen lebénult mindkettő. Olyan hirtelen jött, hogy mire igazán tudatosult bennem:
igen, én most már valóban a művészi pályának akarom szentelni az életemet, addigra a sors ezt elvette tőlem. Szinte csak pillanatokig élvezhettem annak a szépségét, hogy végre a helyemen vagyok.
Utána jött a pokol. Sírás, orvostól orvosig járás, bizonytalanság, félelem. Borzalmas időszak volt. A tanárnőm harcolt értem, mert az intézmény részéről felmerült, hogy el kellene küldeni, hiszen Bácsalmáson is van gimnázium, miért maradnék Szegeden. De ő végtelenségig kiállt mellettem. Azt mondta, bármikor rendbe jöhetek, folytathatom a pályát, nem szabad feladni. Sajnos azonban nem gyógyultam meg úgy, ahogy kellett volna.
Végül maradhattam Szegeden, de ő közben elkerült Budapestre.
És én ott maradtam… a zene nélkül.
Átkerültem a gimnáziumi tagozatra, ott érettségiztem le. Nagyon szerettem egyébként ott tanulni. A magyar, a történelem, a német nyelv is nagyon közel állt hozzám, és már azon gondolkodtam, hogy akkor majd magyar-történelem szakos tanári irányba megyek tovább. Csakhogy akkor újabb különös fordulat jött.
Elveszett az érettségi bizonyítványom, és bementem az iskolába, hogy a másodpéldányért. Ahogy ott várakoztam az igazgatói iroda előtt, összefutottam a volt kórusvezető tanárommal, Gyurka bácsival. Ő érdeklődött, hogy mi van velem, merre haladok, mi lett a zenével. Én pedig ott, a folyosón gyakorlatilag a vállára borultam, és elmondtam neki, hogy ennek vége, a kezem nem jött rendbe, a zenei pályának búcsút kellett mondanom.
Akkor azt mondta: ő az ének tanszéken tanít, és még van két hetem beadni a jelentkezést, ezért ott akar látni a felvételin. Ennyit mondott, és ezzel ismét megnyitott előttem egy ajtót. Így kerültem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola ének tanszékére, magyar–ének szakra. Nem zeneművészi pályára, de legalább a zene közelébe.
Ott aztán fantasztikus tanáraim voltak. Akkoriban hihetetlenül erős tanári kar működött ott. Köztük Frank Oszkár is, aki legendás alakja volt a magyar zenepedagógiának. Az egész orzág gyakorlatilag az ő könyveiből tanult. A témavezetőm is ő volt. Nagyon nagy hatású ember volt az életemben.
Volt egy szenzációs zongoratanárnőm is, Szabó Orsolya, aki tulajdonképpen visszahozott a zongorához. Ő vitt el Kadosa Pálhoz.
Járt Kadosa Pálnál?
Igen. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Kadosa Pál neve önmagában is fogalom. A 20. századi magyar zenei élet egyik meghatározó alakja volt, zeneszerző, zongoraművész, a Zeneakadémia legendás tanára. Az, hogy én hozzá egyáltalán eljuthattam, már önmagában hihetetlen ajándék volt.
Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lakott, a legfelső szint az övé volt. Körbevezetett bennünket, és olyan volt az egész lakás, mint egy múzeum. Azt hiszem, akkor már körülbelül nyolcvanéves lehetett, és már le volt bénulva, ezért zongorázni nem tudott. De ahogy tanított, az felejthetetlen volt. Egy sarokban álló, szinte trónszerű székben ült, a kottákat fogta, és úgy instruált végig három órán keresztül, hogy egyetlen hangot sem ütött le. Csak mondta, mit csináljak. Öt darabbal foglalkoztunk, ezek a Zeneakadémiára szánt felvételi anyag részei voltak.
Fantasztikus élmény volt. Emlékszem, amikor leültem a zongorájához, egészen meglepett, mennyire hamis hangszer volt, és arra gondoltam: hogy lehet, hogy egy ilyen hatalmas embernek ilyen hamis zongorája van? De persze ott és akkor ez teljesen lényegtelenné vált. Az volt a fontos, hogy mit kaptam tőle. Amikor meghallgatott, azt mondta: „komoly tehetség vagy”.
Ennél nagyobb dicséretet akkoriban aligha kaphattam volna. Ez örök emlék maradt.
A Zeneakadémia felvételi végül mégsem sikerült. Elég későn, huszonöt évesen jelentkeztem, és gyakorlatilag már túl öreg voltam ehhez a pályához. Akkor ez a vonal végleg lezárult. Kaptam több ajánlatot is, hogy magyar–ének szakos tanárként különböző iskolákban elhelyezkedhetek, de Frank Oszkár, akit mi csak Frank Oszi bácsinak hívtunk, és a többi tanárom azt mondták: nekem zeneiskolában kell tanítanom. Írtak egy ajánlólevelet a Bajai Liszt Ferenc Zeneiskolának, amelynek korábban magam is növendéke voltam, és külön ajánlottak a zongoratanításra.
Így kerültem oda 1981-ben. Akkor még Gál Zoltán igazgató úr vezette az intézményt, aki gyermekkoromban is ott volt már, gyakorlatilag ő vett fel. Nemrég hunyt el.
Később aztán, amikor erre lehetőségem nyílt, a zeneművészeti főiskolát is elvégeztem. Ezt akkor tudtam megtenni, amikor a fiam, Viktor leérettségizett. Gyermek és munka mellett korábban erre esély sem lett volna.
És a mai napig ott tanít...
Igen. Először a zenészi pályával voltam úgy, hogy inkább mások tereltek arra az útra, főleg a szüleim, tanáraim. Aztán amikor oda jutottam, hogy tanítani fogok, akkor sem éreztem rögtön, hogy ez az én utam lenne. Valahol mindig úgy éreztem, hogy a sors terelget engem, nem én döntök igazán.
De amikor elkezdtem tanítani, az első pillanattól imádtam. A gyerekeket addig is nagyon szerettem, de nem tudtam, milyen leszek tanárként, tudok-e majd úgy kapcsolódni hozzájuk, ahogy kell. Szegeden, amikor albérletben laktam, a lakótelepi gyerekek mindig körém gyűltek, amikor hazaértem. Játszottunk, meséltünk, ez valahogy természetesen jött. De ebből még nem következett számomra, hogy én majd tanítani is tudok, sőt, hogy ennyire fogom szeretni.
Aztán belekerültem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a helyemen vagyok. És akkor értettem meg lassan azt is, hogy talán valóban nem a saját céljaimat kell hajtanom, hanem másokat kell segítenem. Sok növendéket készítettem fel a pályára, vannak köztük énektanárok, óvónők, zenészek, pedagógusok. De még ennél is fontosabbnak érzem a sikerélményt.
Mert ma már a zenei pálya is nehéz pálya. Nem mindenki lesz hivatásos zenész. De a sikerélmény, hogy valamit meg tudott csinálni, hogy le tudott játszani, hogy végig tudott vinni egy darabot, hogy ki mert állni, hogy megélte a saját teljesítményét, az felbecsülhetetlen. Ez építi a személyiséget, az egészséges önértékelést, a belső tartást. Ezért gondolom azt, hogy a tanításnak óriási ereje van.
Egyszer a Bajai Televízió megkérdezte tőlem, mi volt a pályám legmaradandóbb élménye? Azt mondtam: a sok könny. És ezt a mai napig így gondolom. Nemcsak a gyerekek, hanem a szülők szemében is. Az a pillanat, amikor az a sok munka, sok gyakorlás, sok küzdelem egyszer csak értelmet nyer, és ott van a meghatottság. Ezek nagyon nagy pillanatok.
És számomra ugyanakkora öröm egy kisgyermekkel megtanítani a Süss fel napot, mint egy nagyobb növendékkel Mozartot vagy Beethovent játszani. Nincs különbség. Mert annak a pici gyereknek a Süss fel nap ugyanakkora feladat, ugyanakkora meghódítandó hegycsúcs, mint másnak egy szonáta. Ezt negyvenöt év után is ugyanazzal a lelkesedéssel tudom átélni.
Mikor hallott először zongora szót? Mi volt a zenei ősélmény?
A zongora szó talán csak később jött, de a zene sokkal korábban. A családi történetek szerint már egészen kicsi koromban reagáltam a zenére. Ha megszólalt a rádióban valami, már mozogtam rá, pedig még alig tudtam felállni. Anyukám sokat énekelt nekem, nagyon sokat. Azt hiszem, ez volt az ősélmény. Ez az első zenei világ, ami körbevett.
Aztán háromévesen kaptam egy kis rózsaszín játékharmonikát. Nyolc hang volt rajta, a fekete billentyűk csak rá voltak festve, de azért működött. Anyukám pedig arra lett figyelmes, hogy az összes ismert kis dalt elpötyögtem rajta egy ujjal. Az Erdő mellett nem jó lakni-t, a Boci-boci tarkát, mindent. Akkor figyelt fel igazán arra, hogy itt valami van, és akkor döntötte el, hogy beírat zongoraórára.
Így kerültem Báhl Ottíliához, vagy ahogy mindenki ismerte, Tili nénihez. Ő volt az első zongoratanárnőm. Minden évben, Mindenszentekkor mécsest gyújtok a sírjánál, és minden alkalommal megköszönöm neki, hogy elindított ezen az úton.
A kézbénulás okára végül soha nem derült fény?
Nem. Semmi biztosat nem mondtak. Gyanítom, hogy a gyenge csontozatom és a terhelés együtt okozhatta, de ez csak feltételezés. A lényeg az, hogy a kezem gyakorlatilag használhatatlan lett. Nemcsak a zongorázáshoz, hanem hétköznapi dolgokra is. Egy tollat nem tudtam rendesen megfogni, a táskámat nem tudtam felvenni. Ez egészen letaglózó volt.
Nagyon sokat sírtam. Azt hittem akkor, hogy életemben többet már nem fogok sírni, mert elfogytak a könnyeim. Sokáig folgalkoztatott a kérdést: miért történt ez velem? Miért pont akkor, amikor végre megérkeztem oda, ahol lenni akartam?
De az ember évtizedek alatt másként kezd látni dolgokat. Annyi szép és jó történt velem azóta, annyi gyereket ismertem meg, annyi szeretetet kaptam, annyi életutat kísérhettem végig, hogy ma már teljesen elfogadtam. Én hiszek a sorsban, a gondviselésben, és hívő ember vagyok. Biztos vagyok benne, hogy semmi sem véletlenül történik. Okunk van arra, hogy itt legyünk, és vannak nálunk bölcsebb erők, amelyek irányítanak bennünket. Nekünk pedig meg kell tanulnunk észrevenni a jelzéseket.
Sokszor természetesen fájt, és volt, hogy tragédiaként gondoltam erre az egészre. De azt nem tudom, hogy az az út, amelyről letértem, hová vitt volna. Azt viszont tudom, hogy az az út, amelyen végül mentem tovább, nagyon sok szépet adott. És ma már teljesen el tudom fogadni az elmúlt évtizedek történéseit. Talán tényleg úgy van, hogy egy történetet a vége felé kezdünk igazán megérteni.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy jelentős mérföldkőhöz érkezett. Belügyminisztérium, Magyar Ezüst Érdemkereszt, állami kitüntetés. Milyen érzés volt átvenni?
Az ember valahogy nem hiszi el, hogy ez tényleg vele történik.
Felemelő volt, és nagyon megható. Nem mondja az ember, hogy érdemtelenül kapta, hiszen mögötte van a sok év, a sok munka, de mégis azt gondolom, kell ehhez valami kegyelmi plusz is, valami szerencse, hogy az ember végül valóban eljusson idáig. Sok olyan ember van, aki szintén megérdemelné, mégsem jut el egy ilyen pillanatig. Ezért is vagyok nagyon hálás.
Maga a rendezvény is nagyon szépen volt megszervezve, ünnepélyes volt, emlékezetes, hatásos. Olyan élmény, amit az ember egész életében őriz. Az örömöt és a meghatottságot pedig talán tényleg nem is lehet pontosan elmondani.
Többször láttam Marcellát tanítás közben, hangversenyeken. Rengeteg szenvedély és energia van a tanárnőben, amit ritkán látni. Honnan van ez a tűz?
Ha én ezt tudnám! Tényleg nem tudom. Néha rám is tör a fáradtság, természetesen, hiszen ember vagyok. De amikor bejön egy növendék, leül, előveszi a darabot, megszólal a hangszer, akkor valahogy minden eltűnik. Csak az óra marad. A zene és a gyerekek. Talán ők adják ezt az energiát. Talán abból táplálkozom, hogy látom őket fejlődni, nyílni, bátorodni. Ez mindig új erőt ad.
A bejelentés után közel háromszáz gratuláció és üzenet érkezett a közösségi oldalon. Nagyon szép gesztus volt, hogy a posztban a növendékeit is megemlítette. Mit érzett, amikor látta ezt a rengeteg visszajelzést?
Egyszerűen sokkolt az a szeretetcunami, ami a poszt után elindult. Tényleg ez a legjobb szó rá. Rengeteg gratuláció, üzenet, gyönyörű, szívhez szóló sor érkezett. Nemcsak a nyilvános felületen, hanem Messengeren, privát üzenetekben, telefonhívásokban is. Régi növendékek jelentkeztek, akikre természetesen mind-mind emlékszem, de mégis döbbenetes volt megtapasztalni, hogy ők ennyi év után is figyelnek, követnek, és fontos nekik mindaz, ami velem történik.
A legelső hozzászóló növendékem is körülbelül negyven évvel ezelőtt volt a tanítványom. Elképesztő számomra, hogy még mindig van közöttünk valami láthatatlan, de nagyon erős kapocs. És ez persze kölcsönös is, mert én is figyelem őket, örülök a sikereiknek, számon tartom őket, amennyire csak lehet.
Ez nagyon sokat jelent nekem. Olyan érzés, amit nehéz leírni. Eddig csak lájkolni tudtam a hozzászólásokat, mert egyszerűen nem volt időm mindenkinek írni, de nagyon szeretnék mindenkinek válaszolni. És nem csak egy rövid „köszönöm”-mel, hanem valódi figyelemmel. Hogy ez mikor fog sikerülni, azt nem tudom, lehet, hogy még a húsvéti szünet is ezzel fog telni. De ha van rá mód, innen is szeretném megköszönni mindenkinek a kedves szavakat, az értékes gondolatokat, a közös emlékek felidézését és a sok gratulációt. Mindenkinek hálás vagyok érte, és igyekszem válaszolni, amint időm engedi.
Természetesen ezt örömmel tolmácsoljuk. Nagyon szépen köszönjük ezt a beszélgetést, élmény volt. És örülök, hogy végre eljutottunk ehhez az interjúhoz.
A Bácsalmási Hírek egyik legfontosabb feladata, hogy a település jó hírét vigye, és bemutassa azokat az embereket, akik munkájukkal, tehetségükkel, emberségükkel gazdagítják a közösséget. Medicsné Bundula Marcella kitüntetése ilyen pillanat. Nemcsak személyes siker, hanem a város számára is nagy megtiszteltetés.
Ezért nemcsak gratulálunk.
Hanem köszönetet is mondunk.
