Ez a cikk kicsit személyesebb hangot üt meg a megszokottnál. Nem azért, mert vallomást szeretnék tenni, hanem mert az ökumenikus imahét záró alkalma olyan gondolatokat és élményeket adott, amelyekről egyszerűen nehéz lenne kizárólag „tudósítói” távolságtartással írni.
A bácsalmási ökumenikus imahét záró eseményének a Bácsalmási Református Templom adott otthont. A valamivel több mint egyórás alkalom ritka, zavartalan kikapcsolódást nyújtott, olyat, amely nemcsak a hívőknek, hanem a vallástól távolabb állóknak is képes értéket adni. Egy-egy igehirdetés sokszor nem válaszokat kínál, hanem kérdéseket tesz fel. Olyanokat, amelyek minden jelenlévőt elgondolkodtatnak, világnézettől függetlenül.
Ezen az estén is számos ilyen gondolat hangzott el. Közülük különösen emlékezetes volt Gyöngyösi Balázs plébános igehirdetése, amely önreflexív, finoman önironikus, humorral átszőtt felvezetéssel indult, majd fokozatosan futott ki egy egyszerűnek tűnő, mégis súlyos kérdéshez: honnan tudjuk, hogy eljött a hajnal.
Az elhangzott rabbi-történet szerint nem az első fény, nem a távoli körvonalak felismerése jelzi a hajnal eljövetelét, hanem az a pillanat, amikor a másik emberben már nem idegent, hanem testvért látunk. Ez a gondolat sokakban visszhangra talált, és kiválóan kapcsolódott hozzá Kováts Teodóra lelkész megszólalása is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a hitet ne pluszként, ne ráadásként értelmezzük, hanem olyan alapként, amely az élet egészét áthatja.
Az alkalom különleges hangulatához nagyban hozzájárultak Teodóra gitárral kísért énekei is. Ez a forma a református közösség számára ismerős, mégis minden alkalommal képes emelni az élményt. Olyan nyitott, befogadó légkört teremt, amelyben könnyű jelen lenni, figyelni és kapcsolódni.
A többnyire református és katolikus hívekből álló közösség együtt nevetett, együtt figyelt, és a templom hátsó szegmenséből bizony az is látszott, hogy többeket mélyen megérintettek az elhangzottak. Az este egyik legerősebb pillanata Orcsik Anasztázia tanúságtétele volt. A tanúságtétel olyan személyes megszólalás, amelyben valaki saját életútján keresztül beszél hitről, küzdelmekről és találkozásokról. Az elmondott történet nehézségekről, megpróbáltatásokról és azok meghaladásáról szólt, és külön öröm volt, hogy mindez egy örömteli eseménnyel is összekapcsolódott, hiszen a mai napon sikeres államvizsgát tett, amihez ezúton is gratulálunk.
Kívülről szemlélve, különösen egy világi vagy nem hívő ember számára, a református és a katolikus egyház akár konkurenciának is tűnhet. Kis közösségeken osztoznak, ugyanazon településeken vannak jelen, és sokszor eltérő hangsúlyokkal közelítenek a hit kérdéseihez. Valójában azonban nem versenytársakról van szó, hanem egyazon skála két pontjáról. Az ökumenikus imahét éppen arról szól, hogy ez a két pont időről időre találkozzon, párbeszédbe lépjen, és közösen mutassa meg azt, ami összeköti őket.
Ahogy Kováts Teodóra is említette, Gyöngyösi Balázzsal ritkán adódik lehetőség közös szolgálatra. Korábban a bölcsőde megáldásakor volt erre alkalom, az ökumenikus imahét pedig kivételes alkalom arra, hogy ezek a találkozások létrejöhessenek.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy bárcsak mi magunk is így tudnánk működni egymással a hétköznapokban. Vállalkozóként, alkotóként, művészként vagy egyszerűen emberként is gyakran tekintünk egymásra riválisként, miközben valójában sokszor ugyanazon a skálán helyezkedünk el. Ha a hangsúly nem a szembenálláson, hanem a közeledésen lenne, kevesebb feszültséggel és több megértéssel élhetnénk. Ilyen „konkurenciát” kívánhatnánk mindannyiunknak.
Az eddigi tapasztalataim alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy Bácsalmáson ezek a vallási közösségek a legbékésebb, legstabilabb közösségek közé tartoznak. Nem egyénekben, hanem valódi közösségként működnek. Az elmúlt egy évben a református egyház számos alkalommal hívott meg minket különböző eseményekre, és valóban szívmelengető látni, ahogyan szervezik az életüket, figyelnek egymásra, és közösen hordozzák a mindennapokat. Ezek a közösségek ugyan sok helyen fogyatkoznak, mégis egyre inkább felértékelődnek, mert kevés olyan tér van ma, amely ennyire csendes, békés és megtartó.
Az alkalom kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy Kováts Teodóra szolgálati ideje hamarosan részben lezárul Bácsalmáson, és feladatait Besír Gergő veszi át. Teodóra számára ismét nagyobb hangsúlyt kap a kórházlelkészi szolgálat, miközben az elmúlt időszakban meghatározó, energikus és hiteles színfoltja volt a református közösségnek és a város életének is.
Az ökumenikus imahét nem csupán egyházi esemény, hanem olyan tér, ahol hívők és nem hívők egyaránt gazdagodhatnak. Még akkor is, ha az utolsó percekre már nem tudtunk maradni, az élmény és a gondolatok velünk jöttek haza.
Talán ez is a hajnal egyik jele.
