Ma már nehéz elképzelni, de volt idő, amikor a farkas nem mesehős volt, nem természetvédelmi vita tárgya, hanem valós, rettegett jelenlét. A Kárpát-medence erdős, ligetes vidékein évszázadokon át éltek farkasok, így a Duna–Tisza köze peremén, Észak-Bácskában is. A középkorban és a kora újkorban a kemény telek idején gyakori jelenség volt, hogy a farkashordák elhagyták rejtekhelyeiket, és egészen a falvakig merészkedtek.
A korabeli feljegyzések, krónikák és európai példák alapján tudjuk, hogy nemcsak az állatállomány volt veszélyben. A 16–19. század Európájából több olyan eset is fennmaradt, amikor farkasok embereket támadtak meg. Franciaországban a 18. században hírhedtté vált a Gévaudan fenevadja, amely évekig rettegésben tartotta a vidéket, és tucatnyi halálos áldozatot tulajdonítottak neki. Német, lengyel és balti területekről is maradtak fenn olyan beszámolók, amelyek szerint különösen a hosszú, havas teleken a farkasok gyermekeket és magányosan közlekedő embereket támadtak meg.
Hasonló források a történeti Magyarország területéről is ismertek. A 19. századból és a 20. század elejéről számos magyar nyelvű sajtócikk dokumentál ember elleni farkastámadásokat, köztük a mai Magyarország területéről is. Ilyen eseteket jegyeztek fel például Hatvan (1855), Debrecen (1870), Sződ (1903) és Szarvas (1910) környékén. A történeti Magyarország egész területéről további beszámolók maradtak fenn Papfalva–Györgyfalva (1888), Szászváros (1889), Szolyvai járás (1896), Székelyudvarhely (1901), Nagyszeben (1910) és Alsólendvár (1917) térségéből is.
Ezek a források nem legendák vagy utólagos túlzások, hanem korabeli sajtóban rögzített események, amelyek igazolják, hogy a farkasoktól való félelem a múltban valós tapasztalatokra épült, különösen rendkívüli időjárási és társadalmi körülmények idején.
Nem nehéz elképzelni, hogy mindez a Kárpát-medencében sem volt ismeretlen. Az erdős területek fokozatos visszaszorulása, az emberi jelenlét erősödése, valamint a vadállomány megfogyatkozása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a farkasok egyre gyakrabban kényszerültek a települések közelébe. Télen, amikor a vad nehezen volt elérhető, a hó vastag volt, az élelem pedig elfogyott, a falvak pereme, a tanyavilág életmentő lehetőséget jelentett számukra.
A nagy telek és a félelem évei
A 20. század elejére a farkasok száma már erősen megcsappant Magyarországon, de nem tűntek el teljesen. Különösen igaz volt ez a kemény telek idején. Az 1920-as években több egymást követő zord tél sújtotta az országot. Az 1928–29-es tél különösen emlékezetes volt: hosszan tartó fagyokkal, vastag hótakaróval, befagyott folyókkal. A Duna is befagyott, ami akkoriban nem számított rendkívüli jelenségnek, de lehetővé tette, hogy állatok – köztük farkasok is – nagyobb távolságokat tegyenek meg akadálytalanul.
Ebben az időszakban sorra jelentek meg az újságcikkek farkasészlelésekről Észak-Bácskában. Bajmokról, Tataházáról, a tanyavilágból érkeztek hírek arról, hogy farkasok ólálkodnak a szállások között, tanyák közelében bukkannak fel, és riadalmat keltenek a lakosság körében. Nem egyszer eleinte kóbor kutyáknak hitték őket, mígnem kiderült: éhes farkasok járják a vidéket.
A hírek gyorsan terjedtek. Egy ilyen napon a félelem kézzelfogható volt. A gazdák bezárták az állatokat, a gyerekeket nem engedték ki az udvarról, a tanyák lakói összébb húzódtak. Este hamarabb zárultak az ajtók, és a kinti zajokra mindenki felkapta a fejét. A farkas híre nemcsak a tanyavilágot, hanem az egész közösséget megmozgatta.
Tataháza 1929 februárjában
A térség egyik utolsó, részletesen dokumentált esete 1929. február 25-én történt. Tataháza határában négy farkast láttak bóklászni. A hír gyorsan eljutott a környékbeli településekre is. A tél ekkor még javában tartott, az élelem kevés volt, a hideg makacsul nem engedett.
Tataházáról végül Bácsalmástól kértek segítséget. A válasz nem maradt el. A korabeli beszámolók szerint mintegy húsz szán indult útnak, rajtuk felfegyverzett bácsalmási vadászokkal. A hajtóvadászat gyorsan megszerveződött, hiszen mindenki tudta: ilyen körülmények között nem lehetett késlekedni.
A vadászok a hóban kutatták a nyomokat, figyelték az erdősávokat, a tanyák környékét. A farkasok azonban óvatosak voltak. Végül egyet sikerült elejteni, a másik három nyomtalanul eltűnt. Hogy merre mentek tovább, nem tudni. Lehet, hogy visszahúzódtak az erdőkbe, lehet, hogy más vidéket kerestek maguknak. A félelem azonban még napokig a levegőben maradt.
Az eltűnés és a visszatérés
A következő években a vidékről még érkeztek hírek farkasészlelésekről, támadásokról és riadalmakról, Bácsalmás térségéből azonban – ha történt is hasonló eset – ezek már nem kerültek be az újságokba. Nem zárható ki, hogy később, egy-egy különösen kemény tél idején ismét feltűntek a környéken, ám ezekről nem maradt fenn írásos emlék.
A 20. század közepére azonban a farkas teljesen eltűnt Magyarországról. A vadászat, az élőhelyek átalakulása és az emberi jelenlét végleg kiszorította. Hosszú évtizedekig csak emlékezet és történet maradt.
Napjainkban
Ma a helyzet ismét változik. A farkasok az utóbbi évtizedekben visszatértek az ország egyes részeire, főként az északi hegységekbe. Védett állatok, jelenlétük a természet regenerálódásának jele. Ma már nem rettegést, hanem inkább vitát, kíváncsiságot és csodálatot váltanak ki.
De amikor a bácsalmási vadászok szánra ültek, fegyvert fogtak, és farkasokra indultak, akkor ez még nem természetvédelem volt, hanem túlélés. És ez a különbség mindent elmond arról, milyen világ volt az akkor.
Források:
Korabeli sajtóanyagok (1929–1938): Uj Nemzedék, Nyírvidék, Napló, Bácskai Napló; digitalizált újságarchívumok (Arcanum Digitális Tudománytár); történeti és természettörténeti szakirodalom a Kárpát-medence farkasállományáról.
A cikk elején látható kép mesterséges intelligenciával készült, egy száz évvel ezelőtti esemény vizuális rekonstrukciójaként.
